kultúrsokk

Tegnap este zsibongó családi vacsorába csöppentem, jól éreztem magam, ez-az meghatott, úgyhogy ma korán és frissen keltem. Időközben átrepültem a másik partra, vége a céges találkozónak, most Miamiban vagyok, ahol a nagynénikim, férjeik, gyerekeik és a többiek laknak – kis magyar kolónia. Velük jó, de emellett – tán életemben először – honvágyam van: hiányzik London. Így, hogy van mivel összehasonlítani, egyáltalán nem tűnik annyira idealizálónak az ottani rajongásom. Találkoztam kedves dolgokkal ideát is, de alapvetően nagyon idegen hely nekem ez az Amerika. Az unokahugom meg is jegyezte, hogy csalódott volna bennem, ha azt mondom tetszik Miami. Nekik sem nagyon tetszik.

Ami tetszik a nagynénikém stúdiója, és a környékbeli régi hippi-házak, az óceánparti kerékpárút, az ingyen újratöltött kóla-kávé-limonádé, mint a filmekben, a buszok elején kerékpártartó, a pénzbedobós mosoda, és hogy a sarki ábécében kedvezményt adtak volna, mert épp nem volt elég apróm – ezek meg ilyesmik tetszenek. Sokminden más viszont nem.

Bár látszólag minden (talán gyanúsan jól) működik, valójában katasztrófális a helyzet, sok amerikával kapcsolatos közhely, amit eddig túlzónak találtam sajnálatosan igaznak tűnik. Sosem értettem egyet azzal a nézettel, miszerint “nyugaton” dierkte butítják a népet – de most be kell látnom, itt ez nagyon is igaz. A reklámok, az állam, meg minden. Jószándékkal kikövezett út a pokolba, egy Murphy törvény, ami szerint “alkoss olyan rendszert, amit a hülyék is használni tudnak, csak a hülyék fogják használni” – ez itt mint áll.

Két kisebb-nagyobb, mondjuk 2-szer 1-2 sávos út kereszteződésénél, itt ha nincs lámpa, akkor jellemzően mind a négy irányból stop tábla van kirakva. Európában ugye csak az egyik úton, tehát két szemben lévő oldalon lehet stop tábla, ami egyértelműen kijelöli a szerepeket. Az egyik a fontos út, azon mehetek lazán, a másik alárendelt: meg kell állni, körülnézni, stb. Itt viszont mindenki bizonytalan, mert a biztonság kedvéért minden oldalra kirakott stop táblák teljesen elvesztették az eredeti (“tengerentúli”) funkciójukat. Hegyre felmenő meredek úton is csak ilyen kereszteződésekkel találkoztam: a kapaszkodó ill. fékezve guruló autók is kénytelenek minden egyes kereszteződésnél megállni. Látszik is az autók mozgásából a bizonytalanság, ha nagyobb a forgalom, és persze vannak, akik annak “biztos” tudatában, hogy mindenki másnak meg kell állni, egyszerűen áthajtanak az ilyen kereszteződéseken – ebből lesznek aztán csak a galibák. Angliában az együttműködés hat meg, itt az individualizmus ijeszt meg.

Angliában bármely bankautomatából különdíjak nélkül vehetek fel pénz, akár a saját bankomé, akár egy másiké, mert az egyébként konkurrens bankok ebben meg tudtak állapodni az ügyfeleik érdekében. Itt: tegnap futok az úton, egy srác át akar menni előttem, rámnéz, jól látja, hogyha mindketten megállás nélkül továbbhaladunk, pontosan összeütközünk. És nem áll meg. Ha előreengedek valakit, a legritkább esetben köszönik meg, de még szemkontaktussal sem jelzik, hogy értik mi történt, s ami a legdurvább: időnként szembejön egy lány/nő, rádmosolyog, de közben a lehető legtávolabb húzódik a járda másik szélére.

A köszönésként használt “how are you?” bár azzal próbálják mentegetni, hogy ez már nem egy kérdés, csak köszönés, ugyancsak rémes. Hallottam férj-feleséget is, akiknek ez az első kérdése telefonon, aztán egy lehelletnyi szünet – mert ugye kérdés az, csak nem kivácsiak a válaszra – és aztán jön amiről eredetileg beszélni akartak. Ők azt mondják lazábbak az angoloknál, de a lazaságuk néha végtelenül formális. Ha nem a szokásos módon reagálsz, nem tudnak vele mit kezdeni. Na, de abbahagyom, mert ezt a környezettudatosan vékony zacskókon át (ami könnyen szakad és ezért kérdés nélkül mindig kettőt tesznek egymásba) a végtelenségig lehene folytatni.

A céges dolgok nagyon jól mennek, sok dolgom van, sokat dolgozok végre lelkesen, folyik az egész oldal újragondolása, néha vérre menő, de csapatépítő vitákkal. “Director of Research” lettem és immár a 40%-os adósávval is szembesülhetek Angliában. Az sebestyén sztori folytatása: valaki átküldte a “Szakos Halgatói Érdeképviselet” hírlevelének aktuális számát, érdemes beleolvasni, a 4-5. oldal. Ez már tényleg sokk. Németh Marci írása után az OSZK-ról nekem is folytani kell a könyvtáros-témát. Ma egyébként ruhaboltba megyünk a másik nagynénikémmel, itt olcsó az ilyesmi és nagy a választék – szeretnék jó cuccokat venni magamnak.

delta 14 multichoice

Már megint új országban ébredtem. Hermosa Beach egy 21. századi falu az USA keleti partján. Az óceán illetve a főnök háza két-két saroknyira, Los Angeles, Hollywood kb. fél órányira van innen autóval. Amúgy minden írtó messze. Kezdetben azt gondoltam, így, hogy kissé országfüggetlenné (otthontalanná) lettem, egy kupac cuccal a spájzban, a lakásomban, ahol mások laknak, és egy kupaccal a londoni főbérlőmnél – igazából itt is lakhatnék néha/kicsit. De most hogy eltelt pár nap, azthiszem mégsem.

Ez itt inkább Disneyland és nem Legoland, mint Anglia. A LEGO elgondolkodtat, Disneyland szórakoztat, de nem kell erőlködni. Persze ebben előitéletek-filmek-tapasztalatok is benne vannak, a hellyel magával még csak ismerkedek. Már voltam mosodában – kínai nénikék, nagy önkiszolgáló pénzbedobós mosógépek, szárítók – a parton üldögéltem – sirály, állítólag delfinek, kagyló és traktor, ami a homokot simítgatja – elkerekeztem mobiltelefonszámot venni és nyitottam egy számlát a Bank of America ugyancsak két saroknyira lévő fiókjában. Állítólag ez nagy dolog, hogy nekem, külföldinek, ez ilyen könnyen ment. Kerékpároztam is sokat, az óceán-parton kanyargó kerékpárúton. Lehet hogy az itteni Velencében is voltam, de nem biztos, nehéz felismerni.

Angliában az tűnt fel, hogy egy gyerekre nem szólt rá az anyukája, amikor az elkezdett utánam futni a parkban, itt az, hogy egy pici és zárt téren körbekörbe kerékpározó gyerekre is azonnal bukósisakot parancsolt az apukája. Kb. minden lánynak ugyanolyan, kb. mindig lófarokba kötött hosszú haja van (a színek azért változatosak). Ami úgy általában nagyon tetszik, de így, hogy olyan mint valami uniformis, elég fura. Többnyire csak az idősebb nőknek van rövid haja. Talán kezdem átérezni azt, ahogy kedvenc amerikai rendezőim (Hal Hartley, Woody Allen) a tipikus amerikaiakra tekintenek – de ezt még majd jobban át kell gondolnom.

A szállodai fürdőszoba egyszerűen borzasztó. Vadiúj, szép, nemrég lehetett felújítva. De. A kád alacsonyabb, tán 30 cm, állítólag víztakarékossági okokból, így én még tudok benne rendesen fürödni, de bárki, aki nálam magasabb, már csak nehezen tud teljes egészében víz alá merülni. A csapon nem lehet a víznyomást állítani – megint csak víztakarékosság – csak hőmérsékletet. Szóval ha kinyitom, jön a víz, sok, de nem erős sugárban. A tusoló magassága nem szabályozható, és nem is vehető kézbe – fixen rögzítve van a falhoz. Nekem jó, aki magasabb, megint csak szív – de aláállni nem tud. A dugó “automatikus”: egyszer lenyomom, beragad, megint, kinyit. Egyszerű, de sajnos kicsit ereszt, ezért a vizet állandóan folyatni kell – és ugye jön a víz, ha nem is erősen – úgyhogy lőttek a víztakarékosságnak. A kádban van csúszásgátló, úgyhogy fürdés közben biztonságban vagyok, a padlócsempe viszont bár szép, veszélyesen csúszós. Szóval minden jól ki van találva, csak épp az egész úgy rossz, ahogy van. A “DELTA 14 Multichoice” a csap márkaneve.

könyv-, levél- és ruhatár-szak

Sok töprengés után végül arra jutottam, hogy három személy – Sebestyén György tanszékvezető, Nemes László HÖK vezető illetve egy anonim hallgató – köré építve írok a könyvtárszakról. Egy hozzászólás kapcsán leesett: mindenkivel kapcsolatban le kell írnom a pozitív tapasztalataimat is, hisz Fodor Péterről is mennyi jót hallani, nekem is tetszett, amit az FSZEK átalalkításáról itt-ott mesélt. Így hitelesebb is lesz, ha majd arról írok mit csinál a fű alatt.

Szóval Sebestyén prof. és a pozitívumok. Kicsit gondolkodnom kell… Órái jutnak eszembe, mikor kicsit személyesebb hangvételt ütött meg. Egy távolkeleti országban tett látogatásáról mesélt nagy átéléssel – csak arra nem emlékszem hűde vagy óhjaj ország volt. Aztán arról, hogy eredetileg zenész akart lenni, csellóművész, és hogy aztán hogyan keveredett a könyvtárügybe. Az is kedves emlék, ahogy egy évekkel előttem végzett könyvtárszakos barátom mesélte róla: ha frissen borotváltan érkezik, jó napja van, ha borostásan, vigyázzunk. És a kedvenc témája: a tudományos paradigmaváltások mechanizmusa, ami ha nem is az óráján, de később mindenképpen felkeltette az érdeklődésem. Aztán tudom, hogy ő vezette a BA/MA szakok kialakítását, országos együttműködés vezetőjeként.

Ezen kívül lényegében csak szomorkás dolgok jutnak eszembe. Kezdve rögtön azokkal az órákkal, távolkelet és paradigmaváltás a gépteremben, félhomályban, ahol többségünk az óra témájától igen messze járó weblapokon kalandozott. Nemrég olvastam egy igen ütős cikket a magyar oktatásról, amiben E. Szabó László részletekbe menően ír arról, amit sokan érzünk: az egészet sokkal jobban is lehetne csinálni, úgy, hogy a diákok inkább szeressék, és több hasznuk is legyen belőle. Pár napja pedig meghatottan és irigykedve hallgattam valakit a ELTE angol-szakról áradozni, ahol a tanárok elsöprő többsége pont ilyen: lelkes-tehetséges-diákszerető, magávalragadó órákat tart, megihleti a diákokat, ésatöbbi. A könyvtárszak ennek pont az ellentéte. Bárkivel beszéltem a szakmában, a folyosókon, mindenkinek egyezett a véleménye: a könyvtárszak minősége, és így az onnan kikerülő diákok képzettsége messze alulmúlja azt, amit a kor elvárna tőlük. Persze nyíltan ezt senki sem vállalja, hisz ő is ott végez/végzett/tanít/doktorizik épp. Megmarad a vezér árnyékában, nem ugrál, sőt, esetleg tartja a lámpát is.

Mivel a diákok többsége rögtön érettségi után kerül be, mire ráébred mi a helyzet és megpróbálna tenni ellene, már vége is az egésznek, ő pedig futva menekül. Jó próbálkozások persze voltak. Fodor János emberológus vagy Kiszl Péter információmanager vonala korábban is bíztató volt, Habók Lilláék is próbálták pezsdíteni a diákéletet, de mindez kevés volt a prof. által meghatározott rezsimben. Aki itt jól megél – és nem is tudom igazán ez most kontra- vagy természetes szelekció, mint pl. a Nemes László, a HÖK vezetője – az alkalmazkodik és lapul.

  • Már elsősként (2005-ben) meghökkentett a tanszék informatikai helyzete. A gépek és/vagy az internet elviselhetetlen lassúságú volt, néha órák maradtak el, mert nem lehetett dolgozni. Ajánlottam , hogy segítek rendberakni a gépeket, beszélek a BTK informatikusaival, mi lehet a nettel, de – bár még egy peticiót is aláírattam a fél tanszékkel – ebből nem lett semmi. A gépek éveken át ilyen állapotban voltak, a helyi informatikus semmit sem tudott elérni.
  • Azon is ki voltam bukva, ahogy az informatikát tanította egy kedves öregúr. A témákat hol felszinesen hol túl mélyen érintő órák eredménye az lett, hogy az egészből semmit sem profitáló diáklányok berezelve magolták a különféle rövidítéseket a vizsgák előtt. Felháborodásomban írtam egy “Informatikát bölcsészeknek” című TDK dolgozatot. Első helyezést értem el vele, megosztva, ami nem nagy ügy, mert összesen ketten pályáztunk. A lényeg igazából, hogy ezt a prof is látta, és hát ez közvetve ugyan, de kritika volt már akkor is. Írtam egy másik dolgozatot is az informatika és a könyvtárosság kapcsolatáról, de azt már elutasította.
  • A MARC formátumot papíron tanultuk és alkalmaztuk, IKR-t csak azon szerencsések láttak, akiknek volt valami kapcsolata más könyvtárakkal. Tán másodikosként, mikor már kb. mindegyik IKR fejlesztőt ismertem személyesen, elértem, hogy mindegyik adjon a termékéből ingyen a tanszéknek. Ez a kezdeményezésem már nem tudom hogy jutott el a tanszékvezetőhöz (többen a HÖK-ön keresztüli kapcsolatkeresést ajánlották), de az eredmény az lett hogy a prof. egyszer letolt a folyosón, hogy ne avatkozzak a tanárok dolgába, és egyébként is ez jogilag kétes. Nem volt az, de így ebből sem lett semmi.
  • Ez pozitív epizód is lehetne: tán valamikor azután hogy elkezdtem cikkeket írni a szakmai lapjainkba, vagy hogy voltam az IFLA meg ILI konfenreciákon, de mindenképpen az előbbi esetek után – az időrendre már itt sem emlékszem pontosan – a tanszékvezető egyszer megállított a folyosón, kezet rázott velem és azt kérdezte “mivel foglalkozik mostanában?” Elmondtam, aztán továbbálltunk.
  • Kissé elhanyagoltam a kötelező helyesírás tárgyat és a vizsgákat. Egy félévben megbuktam, két rákövetkezőben pedig, annak tudatában, hogy lehet többször is csak kérni kell, nem mentem el a vizsgákra. Hiba volt, s ezzel feladtam a labdát a tanszékvezetőnek, aki kecsesen lecsapott rá, és a tárgyfelvételi kérelmemet valami ez-nem-megengedhető-a-btk-n jellegű indoklással elutasította. Mivel a helyesírás kötelező tárgy, így implicit ki is rúgott az egyetemről is. Próbálkoztam még egyszer, egy őszintébb hangú kisérőlevéllel. Esélyt nem nagyon adtam neki, de mivel volt olyan vizsga, amin kettesben egész őszintén elbeszélgettünk a proffal, és ő nagyon szépeket mondott rólam – gondoltam e meglepő húzás még segíthet. Nyilván nem segített.

Nemes Laci nem olyan összetett jelenség, mint a prof a borotválkozással, ő mindíg kedvesnek látszik, de sose igazán az. A könyvtártanszék, majd úgy tudom már a BTK HÖK vezetője, egyszerűen egyszerűen csak kihasználja, hogy ilyen a helyzet a tanszéken, és ez illik az ő személyiségéhez. Jó szervező, megmozgatott egy csomó követ a dolgokért, amit el akart érni. Mivel erősen konfliktuskerülő volt, legalábbis a vezetés felé, a diákok érdekeinek képviseletére az én tapasztalatom alapján nem sok ereje maradt. Pl. a fenti IKR-szoftveres eset után, amikor első körben nem tudtam elérni, hogy a tanszék elfogadja az ingyen segítséget, nála próbálkoztam. Ritka vacak érzés volt, hogy a HÖK-gyűlésen lényegében engem toltak le, a Laci vezetésével, hogy rosszul próbálkoztam, ahelyett, hogy a megoldási lehetőségeken agyaltak volna.

  • Volt egyszer tán 2007 körül egy intézetvezető választás. Az intézet az az informatikus-könyvtáros szakból, a BTK-s informatikából, amely az összes bölcsészt tanította az alapokra és az alkalmazott nyelvészekből állt. A megbízott intézetvezető Lóth László volt, közte és Sebestyén György között folyt a csata. Nem vagyok tisztában a részletekkel, de a pletykákból úgy hallottam, a döntést végülis a HÖK hozta azzal a pár szavazatával, ami a mérleg nyelvévé vagy milyévé vált a szavazáson. A HÖK a profra szavazott, azzal az indokkal, hogy ha Lóth úr lenne a vezető, sokkal több konfliktus lenne. Azzal, hogy Loth sokkal jobb vezető lett volna, mai és széleskörű tapasztalatával, nyíltáságával, azzal szerintem Nemes Laci is tisztában volt, értelmes gyerek, csak hát a konfliktuskerülés…
  • Egyszer az a nem túl eredeti ötletem támadt hogy milyen jó lenne, ha évkezdéskor minden könyvtár az ELTÉ-n megnyílna és a diákok körbejárhatnák őket, megismerkedhetnének a dolgozóikkal, állományukkal. A hátsó szándék az volt, hogy ennek keretében a konyvtar.hu-t is népszerűsíthetnénk, mert ugye ott jelenne meg a program meg ilyesmi. Ebből lett a Könyvtári Nap, amit Laciék tényleg nagyon jól megszerveztek az ELTE kertjében, sáttrakkal, beiratkozási lehetőséggel, mindennel. Na jó, abban a sátorban, ahol mi a konyvtar.hu-val tanyáztunk kissé nehezen jött össze a net, gép is alig volt, így a népszerűsítés sem ment olyan jól, de sebaj. Az esemény tényleg sikeres volt. Laci cikket is írt róla a Könyvtári Levelező/lap-ba, bár szerintem kissé elmismásolta az, hogy az egész az én ötletemből indult ki.
  • Az igazi poén a következő évben volt, amikor a KATALIST-en is meghírdetett 2. könyvtári napra azonnal jelentkeztem a Lacinál, aztán vártam hogy szóljon mi a teendőnk, hogyan készüljünk fel jobban mint az első alkalommal. Aztán valamikor ősszel eszembe jutott, hogy hú, mindjárt ittvan és még nem is készültünk rá. És akkor tudtam meg, hogy már el is késtem, a könyvtári nap az előző nap már épp lefutott. Rövid tűnődés, majd a Lacival folytatott hosszas levelezés után leesett, hogy Laci nemhogy tájékoztatott volna az esemény menetéről, hanem ehelyett levett a szervezésre szolgáló levelezési listáról, amin eredetileg a felhívást is megkaptam – vélhetően valamikor a jelentkezésem után, ugyanis én egyetlen efféle levelet sem kaptam aztán. Vicces. A legjobb magyarázata az volt hogy “technikai probléma” adódott.
  • Bár itt igazán nincs konkrét felelős, de igazán érdekes, ahogy a HÖK választások folynak a könyvtártanszéken. Nem tudom máshol hogy van, de nálunk csak akkor indult el a nagy hírverés, amikor minél több szavazatot kellett összegyűjteni a jelöltekre. Maga a jelöltállítás valahogy nem kapott ilyen nagy visszahangot. Így az egyik utolsó évemben, amikor egyszer csak eszeme jutott, hogy akár HÖK-ös is lehetnék, és nekem-már-mindegy alapon akár erélyesebben és több felhatalmazással is képviselhetném a diákok jogait, lekéstem a jelentkezést. Ez van, persze formálisan ez is az én hibám volt.
  • Ezek után, és ezektől függetlenül az, hogy a Nemes Laci, bár a szervezkedésen kívül semmilyen könyvtárügyi alkotását nem ismerem, nem hallottam semmilyen konfernecián előadni vagy hozzászólni, állami ösztöndíjas a doktori iskolában, már csak természetes, nem? Elég ha a többiek fizetnek.

A harmadik személy lényegében mindegy hogy konkrétan kicsoda. Egy diák, akinek viselkedése jól jellemzi a tanszéken uralkodó állapotokat. (Vagyis remélem, hogy a tanszéken korábban uralkodó állapotokat, hisz miközben én ezen püffögök, mindez változóban van. Kiszl Péter, apukám szava járásával, az “ifjú titán”, időközben a képzés vezetője lett.) Szóval ez a kedves, tényleg szimpi és érdeklődő diák, akinek szakdolgozatához szükséges háttéradatokon jópár órát dolgoztam egyedül és vele együtt is, egyszerűen elfelejtett megemlíteni a szakdolgozatában, mint segítőt, konzulenst, vagy bármit, s úgy érzem azért, mert a nevem nem lett volna jó ajánlás. Alkalmazkodott a rendszerhez, és ez ciki. Neki kicsit, a rendszernek nagyon.

Huh… na ennyit a tanszékről, sok apróság kimaradt, de tán ennyi elég is. Elnézést a hosszú késedelemért. A “könyv-, levél- és ruhatár-szak” egy kedves-lelkes-elvándorolt tanárnőnktől származó megjegyzés, bájos öniróniával.

kecske és káposzta

Írtó jó állásom van, kreatív és jólfizető, de mégis probléma hogy nagyrészt otthon, egyedül dolgozok, ha egy csapat részeként is. Ez valahogy a szüleim (papa kb. mindig gyárban, csapatban, mama kb. mindig otthon, egyedül) munkastílusainak kombinációja. A gond az, hogy az otthondolgozás nem mindig hatékony, jobb lenne egy zsibongóbb helyen dolgozni, másokkal együtt ebédelni, csevegni a kapnapén, satöbbi. Barátokat, ismerősöket is könnyebb lenne találni így itt Londonban.

Erre megoldás egy ún. “coworking” helyen dolgozni, ilyen otthon is van, voltam is náluk körülnézni. Nagy iroda, postacímmel, tárgyalóteremmel, kivetítővel, titkárnővel, kávéautomatával és közösséggel, ahol az egyes asztalokat más és más 1-2-3 fős cégek bérlik. Londonban is van ilyen persze, de ha az ember nem csak egy helyet akar, ahová néha beeshet (hotdesk), hanem saját asztalt, ahová kiteheti kedvenc képeit, virágait,  és ahol nem csak unalmas “rekeszek” vannak, hanem valami bensőségesebb atmoszféra, azt csak viszonylag drágán lehet találni.

Tegnap este ezen szomorkodva véletlenül ráakadtam két másik módozatra is. Az egyik, amikor néhány külön-külön dolgozó ember együtt bérel egy kissebb irodát, vagy egy cég néhány felesleges asztalt, vagy kisebb szobát-sarkot ad ki néhány külsősnek. Ezek jellemzően olcsóbbak, és talán emberléptékűbbek is. Rögtön találtam is pár lehetséges helyet, holnap meg is nézek kettőt. Magánvállalkozóként egyszerűen elszámolhatom költségként a bérleti díjat, így az kb. egy teljes munkanapnyi munkaórába kerülne egy ilyen asztal havonta. Így kisebb szobát is elég lesz bérelnem, nem kell otthon dolgozni, ami néhol kizáró ok, és könnyebben kerülhetek be valami vidám közösségbe – ami ugyancsak jó módszer az ismerkedésre. Ha február közepén hazajövök ide Londonba, rögtön nekiállok ezt megszervezni.

Nemsokára viszont Amerikába utazok: még nyáron meghívtak a cégem éves vezetői értekezletére, ami Las Vegasban lesz (vicces), aztán pedig meglátogatom a család távolbaszakadt részét Miamiban. A cégnél mostanság nagyon “helyzet van”. Vagyis helyzet, ami fokozódik. November vége felé felmerült, hogy tervezzük újra a cég szolgáltatását nyújtó weboldalt, alapjaitól kezdve, és hogy ennek a projektnek tán lehetnék én is a vezetője. Ez komoly ügy. A lakáscsereberélős klubnak már ma is több mint 40000 tagja és pármillió dolláros bevétele van, és a projekt egyik célja nyilvánvalóan ennek növelése. Döntés még nincs, de esély van, pár hete ebben a köztes, várakozó állapotban vagyok, és közben különféle terveket, ajánlatokat írok és küldök állandóan. Pár napja ráadásul felmondott a fő informatikus a cégnél, ami egyrészt nehéz helyzet, másrészt előrelépési lehetőség. Na ilyen helyzetben lesz januárban az a bizonyos vezetői értekezlet.

Ez itt a mostani szobácskám. 10 pennyért, tán Ádám ágybólkönyvetvásárlásán felbuzdulva, ágyban párnák közt vettem egy programot a telefonomra, amivel ilyen panorámaképeket lehet csinálni – annak első próbája ez.