polgármester és spagetti

Az ELTE cikket még mindig csak írom, miközben egy diák megkeresett, hogy a tanszéki honlapon lenne egy “itt végeztek, hová jutottak” jellegű szekció, és ott írnának rólam… 

Hétfőn egy közmeghallgatáson voltam, ahol Boris Johnson polgármesternek lehetett feltenni kérdéseket. Egy szép nagy külvárosi színházban, majdnem teltházzal szemben ült Boris – akit, bár ez azthiszem itt általában is szokás, kb. mindenki keresztnevén szólított meg – illetve a londoni önkormányzat néhány további vezetője. 20 perces blokkokban, közbiztonság, olimpia, környezet és “egyéb” témákban egy-két  neten feltett és 5-6-ot a közönség soraiból feltett kérdést válaszolt meg a moderátor által kiválasztott illetékes. Az egyes illetékesek más-más párthoz tartoznak, a konzervatív polgármester mellett munkáspárti, liberális és zöld kollégák ültek, akik, persze időnként fúrós-szúrós ellenvéleméneket is megfogalmaztak. Pl. a polgármester mindig azt hozza elő, hogy átlagosan 9%-al csökkent a bűnözés, 30%-al a buszokon, stb., nyilván választáshoz közeledve ciki, hogy az átlagon belül a betörések száma viszont nőtt. Olyan hűde kemény kérdések nem voltak, és szerintem minden kérdésre elmismásolás nélküli korrekt válaszokat adtak. Ha majd igazán megnövök, Boris Johnson akarok lenni, lobogó hajjal, és jó humorral: “please don’t interoupt me while I’m interroupting you”.

Egy ponton felállt kb. 10 fiatal, és valami kiáltványt kezdtek egyszerre felolvasni hangosan – nem tudom mit, mert elég érthetetlen volt. Ők voltak az Occupy mozgalom helyi képviselői. Feltehettek volna néhány csípősebb kérdést, ez érdekes lett volna, ehelyett egy kis zűrzavar, majd több felszólítás után végül kidobták őket a biztonságiak, tehát semmit sem értek el. Kb. ugyanaz, mint a Szent Pál katedrális előtt. Naív jóakarattal, mellékesen elapasztva a templom és a környező boltok bevételét, vagyis kárt okozva, olyan célok érdekében, amin, ha észrevennék, sokan dolgoznak. Talán nem ennyire forradalmi hevülettel. A banki szabályozás kurrens kérdés, a buszmegállók, metróálomások tele vannak a “ne hagyd a barátságot az utcán meghalni”, kallódó fekete srácoknak mentort kereső poszterekkel, stb.

Szerdán este egy programozó-mesterség klubban voltam, ahol egész elgondolkodtató beszélgetések szoktak folyni, mindenféle elvontabb informatikai kérdésekről, a szokásos pizza és kóla mellett. 25-30 tag van ott, néha kisebb csoportokra bomolva tárgyalnak ki egy-egy felvetődött kérdést. Most öt percben én is előadtam egy régi programozási ötletemet, a Spagettit, amin már évek óta töröm a fejem, s mostmár tényleg itt lenne az ideje megvalósítani, s amire kb. senki sem szokta igazán felkapni a fejét. Most egész jó visszajelzéseket kaptam, kb. értették, volt aki kifejezetten értélelte a szokatlan, de eredeti látásmódot. Érdekes, lássuk mi sül ki belőle, meséljek majd a haladásról, ilyesmiket mondtak.

Rainham

A konferencia jobban is sikerülhetett volna, kicsit gyenge lett az előadásom, olyan önismétlős-beragadós, mint otthon is volt néha. Amúgy hasznos volt felmérni az itteni könyvtáros-hangulatot, a kollégák hangulatát. Folyosón-beszélgetés itt is volt, tán bejutok majd még egy fontos szakmai lapba, és elhintettem a portálunk gondolatát is itt-ott. Kiru, Laci és Ádám is itt volt, a konferencia után egy pubban üldögéltünk. Két éppen ott ülő miskolci sráccal együtt Angliát magasztalták hosszasan, én csöndesen üldögéltem. Már már bele is szóltam, hogy azért itt sem mindne tejfel, de minek. De otthon sem tudom, hogy igazán minek meséljem, hogy itt mennyivel egyszerűbb-működőbb itt minden. Most akkor ez kinek jó? Csak szomorítanék.

A héten történt valami vicces is. Egy kedves ismerősöm idestoppolt-gyalogolt Budapestről, Párizson át, és az egyik este rámcsörgött, hogy igazán kimenthetném, egy Rainham nevű városkában van, és már elég fáradt. Nagy lendülettel indultam el, Oyster kártyát is vettem neki (13-as számra végződőtt a kódja) majd hosszas metrózás-buszozás után a helyszínen kiderült, ő egy kétszer messzebb lévő, másik Rainham TESCO-jának benzínkútjánál van. Másnapra eljutott Greenwich-ig, ott végül mégis sikerült összefutni, örültem hogy legalább így kisegíthettem. Canary Warf, ahol még nem voltam, elég futurisztikusan hatott az esti fényekkel. Hazafelé a DLR-en összefutottunk egy sráccal, akit a konferencián ismertem meg, de már kidobtam a névjegykártyáját, merthogy úgyis olyan más területen dolgozik. Nem gondoltam volna, hogy ez egy 10 milliós városban lehetséges, otthon elő is kotortam a kártyát a kukából.

Elnézést, hogy még nem folytattam a könyvtárügyi kalandjaim sorozatot. Legközelebb az ELTE könyvtárszakról szeretnék írni, de mindig ahogy belekezdek az írásba elszomorodok, és elmegy a kedvem az írástól. De azért meg fogom írni.

a tudás hatalom

Tán apróságok, amikről a „könyvtárügyi kalandjaim” sorozatban írni fogok. Lehet. Talán hamarabb kellett volna őket nyilvánosan kitárgyalni, mert sokunknak fontos kérdések ezek, s azért is mert ez eszköz lett volna, hogy több eredményt érjünk el. Mi. Ugyanis rólam, rólunk is mesélnem kell majd, akikkel együtt dolgoztam a konyvtar.hu-n, a Veszíts el játékon, a MOKKA megújításán, nem csak azokról, akikkel sikertelenül próbáltam, próbáltunk…

Most néhány olyan esetről szeretnék beszámolni, amikor az információ szabad áramlását segítő, sőt elősegíteni hivatott könyvtárak, vezetőik, pont ezen nemes céllal helyezkedtek aktívan szembe. Itt van például az Összefogás és a Nagyi Könyvtári Napok, ez a két nagyszerű, IKSZ által szervezett eseménysorozat. Jó szándékkal, ügyesen szervezik, ha jól tudom pénzt is adva hozzá. Rengeteg könyvtárat mozgatnak meg, sok sajtómegjelenést generálnak, sok-sok olvasó eszébe juttatják szolgáltatásaikat.

Valamikor a konyvtar.hu 2009. márciusi elindulása környéként felvetettem a Lacinak (Ládi László, az OSZK KI kutatási igazgatója, a Könyvtárportál„belsős” vezetője, akit ezentúl így fogok itt is szólítani), hogy elkérhetnénk a rendezvények listáját, és kirakhatnánk a portálra is. Kb. ezer eseményről van szó alkalmanként, szerte az országban. A cél persze kettős volt, nem tagadom. Mi őket, ők minket – vagyis az OSZK saját tulajdonában lévő (!), NKA forrásból megvalósított (!), a minisztérium Portál programjának mentén épülő (!) projektjét… a felkijáltójelekről később írok még. Ma már 1500 felett van a napi látogatók száma a portálon, de már akkor is naponta többszáz volt. Az indulás óta működött az a szolgáltatásunk, mely rögtön a nyitó lapon a látogató tartózkodási helyének megfelelő könyvtárak listáját, és azok aktuális eseményeit, híreit jeleníti meg – pont azokat, amik vélhetően a leginkább relevánsak. Az IKSZ rendezvényeinek saját honlapja, mely az események beküldésére is szolgál, nem rendelkezik ilyen funkcióval, az érdeklődőknek maguknak kell kikeresni településüket, ha kiváncsiak mi folyik náluk. Laci próbálkozott, gondolom többször is, de bárkivel is beszélt, Ramháb Máriával, vagy valamelyik beosztottjával, a legtöbb amit el tudott érni, hogy “majd beszéljünk”. Ezen kívül hivatkoztak “technikai nehézségekre”, más elfoglaltságra, stb. Magyarul nem akarták odaadni az események listáját és kész. Legutóbb,  hogy “levegyük” a szervezől válláról az együttműködéssel járó pluszmunka terhét mi magunk másoltuk le Karesszel (vagyis Füzessi Károly kollégámmal) az eseményeket a rendezvény weblapjáról, mire a Ládi Lacin keresztül az az utasítás jött Kecskemétről, hogy nem, nem jeleníthetjük meg ezeket az eseményket a portálon.

Én figyelmen kívül hagytam volna eme tiltást, és a KATALIST-en égettem volna az IKSZ vezetőit, amiért önző módon, csúsztatásokkal ragaszkodnak az információ birtoklásához. Melyik az a hülye filmklub-szervező, aki letiltja, hogy a Pesti Estben megjelenjen épp mit vetít? Laci persze nem hagyta, nem hagyhatta hogy bekeményítsünk… Megértem, nem neki kellett volna felvállalni a konfliktust a kecskemétiekkel, vagy kuncsorogni Fodor Péternél (FSZEK igazgató, IKSZ elnök), hanem valami “fejesnek”, akik viszont magasról tojtak az egész konyvtar.hu ügyre…

A másik hasonló sztori a MOKKA környékéről származik. Hogy itt pontosan ki a hunyó, a MOKKA Egyesület, a tagkönyvtárak, az OSZK az még ma is homályos – miközben maga a homály, az ismét csak makacs módon megőrzött adatok mellett lényegében a történet egyik legfontosabb eleme. A MOKKA még 2005 előtt felkeltette az érdeklődésem, azelőtt, hogy elkezdtem volna az ELTE könyvtárszakot. Szeretek nagy, humán, és nem üzleti jellegű adatbázisokkal dolgozni. Az IMDB volt egy korábbi célpontom, melynek nagyrészt szabadon letölthető adatbázisát egyszer, egy ágybanfekvős betegségem pár hete alatt saját gépemen is felépítettem, elsősorban azért, hogy kiderítsem, hány francia filmet koppintottak le (remakeltek) az amerikaiak. Ez az információ ott rejlett az IMDB tudásbázisában, hisz minden filmhez oda volt írva a gyártásának helye, és az ötletadó film is, én annak gyártási helye is, de saját webes felületünkön megszámoltatni mindezt nem lehetett. Az eredmény egyébként többszáz volt, úgy emlékszem.

Visszatérve a MOKKA-ra: egyszer még Bakonyi Gézának is írtam emailt, hogy meg lehetne-e kapni a teljes adatbázist kutatási célra. Róla még lesz szó, mert a kevés olyan emberek egyike volt, aki a kudarcokról is őszintén tudott nyilatkozni – és aki látta, hogy a MOKKA körül esetenént alapdolgokkal sincs minden rendben. Azt válaszolta, nem hinné hogy az adatok átadásához a könyvtárak hozzájárulnának. Az adatbázist később hosszasan próbáltam hivatalosan is megszerezni, kutatási szerződést közöttem pl. Monok Istvánnal is, de ez sem segített. A valódi munkához kb. egy évvel később, 2006-ban láthattam neki, miután egy, az FSZEK-ben ellesett trükkel letöltöttem szinte az egész adatbázist. A hivatalos adathajkurászás része volt egy meglehetősen gyengén sikerült előadás, amit Karesszel tartttunk a MOKKA tagkönyvtárak vezetőinek egy közgyűlésükön. Sokat habogtam arról, hogy mi a gond a MOKKA-val, amit feltehetően a jelenlevők legalább olyan jól tudtak mint én, szívtak is miatta eleget, de keveset az elképzelt megoldásaimról. Meg is értem, hogy ennek nem sok eredménye lett. Később több tagkönyvtár vezetője – most az ELTE, a Corvinus, a SEK és a miskolci egyetem jut most eszembe – odaadta saját könyvtárának adatbázisát, amivel én ugyan nem kezdtem semmit, hiszen megvolt kb. az egész MOKKA, de lelki és marketingelhető támogatásként nagyon jól jött és jól esett. Az OSZK-ban Horváth Ádámék is dolgoztak azon, hogy odaadják az adataikat, de ezt végülis nem kértem el. Tőlül sokkal többet vártam.

A MOKKA-ról még lesz szó, itt csak azt a vetületét akartam kiemelni a történteknek, hogy hogyan tologatta egymásra a döntés felelősségét minden érintett szervezet és vezető. A könyvtári rekordokból úgy tudom már nincs bevétele a könyvtáraknak, hisz azokat bárki letöltheti a közös katalógusokból. Azok lakat alatt tartása tehát csak viszafogja az innovációt, pl. a bűvös duplumkérdés jobb megoldását, amin Koltay Kláráék erőlködnek egy kicsi, zárt szobában, meglehetősen szerény eredményekkel az elmúlt 10+ évben. Bánkeszi Katival sokszor beszéltem, és ő mindig elmondta, hogy amellett van, az adatoknak nyilvánosnak kell lenniük, tehát közvetve azt is, hogy az indulás óta “készítés alatt” álló “MOKKA igénybevételi szabályzat” dokumentumot illene már megalkotni – eredményt mégsem ért el. Az új, “MOKKA 2” körül ugyanúgy tisztázatlanok e kérdések, annak ellenére, hogy többször is kerestem ezügyben az illetékeseket, többek között Fonyó Ilit is, a MOKKA egyesület elnökét, aki Katival ellentétben válaszra sem méltatott. Ilinek egyébként sokat köszönhetek, mert egyszer, mikor az eredeti MOKKA pályázat után kutattam, hogy készülhessek a mostanira, beengedett a MOKKA példásan rendezett levéltárába, ahol igen alapos kutatást végeztem.

A harmadik titkolózós-elzárkózós gubanc a fejlesztések, pályázatok környékén van. Ezek indulásáról, valós haladásáról, nehézségeiről, eredményeiről szinte semmit nem lehet tudni. Természetesen mindig vannak nyitó- és zárókonferenciák, ahol szép diavetítést tartanak, de szinte sose mennek bele túl mélyen a tervekbe, megoldandó feladatokba. Persze a közönség sem mer rázósabb keresztkérédéseket feltenni – de hát minek is. Csak nagy ritkán mutatnak be élőben kész megoldásokat , amit teljesen megértek, hisz a projektek jellemzően rengeteget csúsznak, és/vagy az eredetileg sugallt nagyívű terveknek csupán gyenge utánérzései.

A TÁMOP-TIOP tervek megvalósítására irányuló pályázatokról is alig tudni valamit előzetesen, pedig a nyíltság, a könyvtári területen kívüli szereplők bevonása, vagy legalább egy csekély kapunyitás feléjük alaposan felrázhatta volna az elkényelmesedettebb szoftverfejlesztőket. Így viszont nincs igazi verseny, motiváció a jobb megoldások keresésére. Az egyes könyvtárak és kiválasztott szoftverfejlesztőjük sajátos szimbiózisban élnek, a külvilág felé kölcsönösen elfedve egymás bénaságát. Erről is lesz még szó.

A pályázatok megjelennek a Közbeszerzési Értesítőben, de tán ott is csak azért, mert kötelező, legszivesebben azt is titokban tartanák. Nem érzem azt, hogy a projektek megvalósítói igazán próbára tennék a szállítókat. Azért is fogom a megfelelő dokumentumokat (pályázati kiírások, beadott pályázatok, teljesítési igazolások, teszteredmények, stb.) a közérdekű adatokra vonatkozó törvények alapján ki fogom kérni az érintettektől, hogy ha majd ezekről írok, jobban belelássunk egyes projektek céljaiba, megvalósításuk menetébe, eredményeik értékelésébe, amiről egyébként csak folyosói pletykákból értesülhetünk. Ki mennyit kért és kapott egy-egy, esetenként igen gyengécske szoftverért, weboldalért, portálért. Ugye ismerik azt a bizonyos kabaré jelenetet, Márkus Lászlóval? A törvény szerint a kért adatok, dokumentumok kiadására 15 napja lesz a megszólítottaknak, a pályázatok pénzügyi adatai sem titkolhatóak el, és az elmulasztott adatszolgáltatást az adatvédelmi ombudsmannak is meg kell indokolni, már amíg még van ilyen – de ez ugye más téma.

Két korábbi blogomat vontam itt össze, a személyesebbet, és a szakmaibbat – így azért meg kell említenem, hogy a rokonok ne aggódjanak, rendben visszaérkeztem Londonba, az idő szép – még egyáltalán nem ködös és angolos, én pedig nagyban készülök a pénteki előadásra az ILI-n.

könyvtárügyi kalandjaim

Dr. Fodor Péter beszédet mond

Tipikus könyvtárigazgatók, tipikus és/vagy közönyös és/vagy megfélemlített és/vagy fiatal könyvtárosok valamint Fodor Péter, Monok István, Sajó Andrea, Bakos Klára, Bánkeszi Kati, Sebestyén György, Skaliczki Judit, Koltay Klára, Ramháb Mária, Gyüre Péter, Nemes Laci – így elsőre ők jutnak eszembe könyvtárügyi kalandjaim szomorúbb feléről.

Ők azok, akik azok közül, akikkel valamiféle szakmai kapcsolatba kerültem az elmúlt években, általam is elismert érdemeik mellett aktívan hozzájárulnak ahhoz, hogy a magyarországi könyvtárügy még a rendelkezésére álló szűkös erőforrásokat sem tudja jól kihasználni. Mármint azon a területen, amit én átlátok, és amihez értek. Nem értek a könyvtárépítészethez, az eseményszervezéshez, a raktárak vagy bérköltségek optimalizálásához, csak az informatikához és egy kicsit az emberekhez – és már így is nagyon morcos vagyok.

Most tehát új sorozatot indítok: elmesélem az összes sztorit, tényekkel-kulisszatitkokkal együtt, amibe beleláttam az utóbbi 5-6 évben a magyar könyvtárügyben. Kikkel milyen elképzeléseink voltak, kiket próbáltam ezekbe bevonni, ki hogy reagált, próbált segíteni vagy csendesen keresztbetenni, és hogyan. Sok egyéb szereplő is megjelenik majd a mesékben: informatikai cégek, könyvtárszakosok, kedves idegenek.

Hogy pontosan ennek mi lesz az értelme, még nem tudom. Nekem szükségem van arra, hogy ezeket kidumáljam, s tán egy két ügyön lendíthetek így még egy utolsót. Gondolom sokan sírnak-nevetnek majd, és tán megint akad olyan, aki megint be akar perelni. Az írásaimat előre elküldöm majd az érintetteknek, és ha reagálnak, azt is közlöm. Ha bárkinek kérdése, kérése, témajavaslata, megjegyzése van, kiváncsian várom.