kultúrsokk

Tegnap este zsibongó családi vacsorába csöppentem, jól éreztem magam, ez-az meghatott, úgyhogy ma korán és frissen keltem. Időközben átrepültem a másik partra, vége a céges találkozónak, most Miamiban vagyok, ahol a nagynénikim, férjeik, gyerekeik és a többiek laknak – kis magyar kolónia. Velük jó, de emellett – tán életemben először – honvágyam van: hiányzik London. Így, hogy van mivel összehasonlítani, egyáltalán nem tűnik annyira idealizálónak az ottani rajongásom. Találkoztam kedves dolgokkal ideát is, de alapvetően nagyon idegen hely nekem ez az Amerika. Az unokahugom meg is jegyezte, hogy csalódott volna bennem, ha azt mondom tetszik Miami. Nekik sem nagyon tetszik.

Ami tetszik a nagynénikém stúdiója, és a környékbeli régi hippi-házak, az óceánparti kerékpárút, az ingyen újratöltött kóla-kávé-limonádé, mint a filmekben, a buszok elején kerékpártartó, a pénzbedobós mosoda, és hogy a sarki ábécében kedvezményt adtak volna, mert épp nem volt elég apróm – ezek meg ilyesmik tetszenek. Sokminden más viszont nem.

Bár látszólag minden (talán gyanúsan jól) működik, valójában katasztrófális a helyzet, sok amerikával kapcsolatos közhely, amit eddig túlzónak találtam sajnálatosan igaznak tűnik. Sosem értettem egyet azzal a nézettel, miszerint “nyugaton” dierkte butítják a népet – de most be kell látnom, itt ez nagyon is igaz. A reklámok, az állam, meg minden. Jószándékkal kikövezett út a pokolba, egy Murphy törvény, ami szerint “alkoss olyan rendszert, amit a hülyék is használni tudnak, csak a hülyék fogják használni” – ez itt mint áll.

Két kisebb-nagyobb, mondjuk 2-szer 1-2 sávos út kereszteződésénél, itt ha nincs lámpa, akkor jellemzően mind a négy irányból stop tábla van kirakva. Európában ugye csak az egyik úton, tehát két szemben lévő oldalon lehet stop tábla, ami egyértelműen kijelöli a szerepeket. Az egyik a fontos út, azon mehetek lazán, a másik alárendelt: meg kell állni, körülnézni, stb. Itt viszont mindenki bizonytalan, mert a biztonság kedvéért minden oldalra kirakott stop táblák teljesen elvesztették az eredeti (“tengerentúli”) funkciójukat. Hegyre felmenő meredek úton is csak ilyen kereszteződésekkel találkoztam: a kapaszkodó ill. fékezve guruló autók is kénytelenek minden egyes kereszteződésnél megállni. Látszik is az autók mozgásából a bizonytalanság, ha nagyobb a forgalom, és persze vannak, akik annak “biztos” tudatában, hogy mindenki másnak meg kell állni, egyszerűen áthajtanak az ilyen kereszteződéseken – ebből lesznek aztán csak a galibák. Angliában az együttműködés hat meg, itt az individualizmus ijeszt meg.

Angliában bármely bankautomatából különdíjak nélkül vehetek fel pénz, akár a saját bankomé, akár egy másiké, mert az egyébként konkurrens bankok ebben meg tudtak állapodni az ügyfeleik érdekében. Itt: tegnap futok az úton, egy srác át akar menni előttem, rámnéz, jól látja, hogyha mindketten megállás nélkül továbbhaladunk, pontosan összeütközünk. És nem áll meg. Ha előreengedek valakit, a legritkább esetben köszönik meg, de még szemkontaktussal sem jelzik, hogy értik mi történt, s ami a legdurvább: időnként szembejön egy lány/nő, rádmosolyog, de közben a lehető legtávolabb húzódik a járda másik szélére.

A köszönésként használt “how are you?” bár azzal próbálják mentegetni, hogy ez már nem egy kérdés, csak köszönés, ugyancsak rémes. Hallottam férj-feleséget is, akiknek ez az első kérdése telefonon, aztán egy lehelletnyi szünet – mert ugye kérdés az, csak nem kivácsiak a válaszra – és aztán jön amiről eredetileg beszélni akartak. Ők azt mondják lazábbak az angoloknál, de a lazaságuk néha végtelenül formális. Ha nem a szokásos módon reagálsz, nem tudnak vele mit kezdeni. Na, de abbahagyom, mert ezt a környezettudatosan vékony zacskókon át (ami könnyen szakad és ezért kérdés nélkül mindig kettőt tesznek egymásba) a végtelenségig lehene folytatni.

A céges dolgok nagyon jól mennek, sok dolgom van, sokat dolgozok végre lelkesen, folyik az egész oldal újragondolása, néha vérre menő, de csapatépítő vitákkal. “Director of Research” lettem és immár a 40%-os adósávval is szembesülhetek Angliában. Az sebestyén sztori folytatása: valaki átküldte a “Szakos Halgatói Érdeképviselet” hírlevelének aktuális számát, érdemes beleolvasni, a 4-5. oldal. Ez már tényleg sokk. Németh Marci írása után az OSZK-ról nekem is folytani kell a könyvtáros-témát. Ma egyébként ruhaboltba megyünk a másik nagynénikémmel, itt olcsó az ilyesmi és nagy a választék – szeretnék jó cuccokat venni magamnak.