Az itteni könyvtáros-nyomulással sajnos még nem kezdtem el foglalkozni – túl sok egyéb dolgom van. Pedig mindjárt itt az ILI, egy hét múlva le kell adni az előadás diáit meg valami összefoglalót. Ezt csak azért írtam most le, mert a blogom megjelenik egy könyvtáros bloggyüjteményben, és mégis hülyén nézne ott ki, hogyha azzal kedeném, hogy a Chicking nevű csirkeevő helyen ma már másodszor egyel több “darabot” adtak, mint amennyit kértem. Majd legközelebb megfigyelem, hogy ingyen-e – úgy sejtem nem. Pár apró egyéb bosszúság is volt. A minap épp azon gondolkoztam, hogy milyen menő ez az angol nyelv, merthogy a jobb (oldal) az ugyanaz mint a jobb (s nem rosszabb). Aztán leesett, hogy ez a magyarban, oroszban és feltehetően sok más nyelvben is így van. Szóval hajlamos vagyok enyhe idealizálásra. Próbálok leszokni az értékelgetésről, és csak úgy élni. Másokat, engem is meglep, hogy igazán semmi honvágyam nincs.
Követem a híreket, nézem az ATV-t, ezt a mélyen szinvonaltalan színjátékot, de kicsit távolról. Mostanában pártunk és kormányunk legújabb hülyesége foglalkoztatott, a 180 forinton való végtörlesztés, a “devizahitelesek megmentése”. Igazságtalan, jogellenes baromság, és egészen konkrétan érint, mert nekem is van svájci frank hitelem. Sőt kb. rám (meg feljebb) szabták, pedig én egyáltalán nem szorulok megmentésre. Nem érzem hogy átvertek volna, tudtam hogy megdrágulhat, nem is vettem fel erőmön túli összeget, és most is bőven keresek eleget a részletekre. És akkor jön orbán viktor, és azt mondja, hogy ami a piacon 240 forint, azt nekem odaadja pult alatt 180-ért. Ha elfogadom, akkor azoknak akiknek ezt nem ajánlotta fel, a 240-es ár hamarosan még feljebb megy, ha nem, én is közéjük kerülök. Az ország szempontjából érdemi döntés persze nem az enyém, úgyis annyian fogják elfogani, hogy a B. változat lép majd életbe, és sokan szívnak majd – pont a megmentendők. Olyan ez kicsit, mint az a szivatós filozófikus kérdés, hogy a börtönben (ill. koncentrációs táborban) őr vagy rab akarnék én e lenni.
Úgy döntöttem, hogy elfogadtam az ajánlatot, és 3 év alatt ledolgozom azt, amiből 17 évnyi volna még hátra. Forinthitelt a kiváltáshoz nem tudok felvenni, mert otthon már, itthon meg még nem vagyok elég ideje magánvállakozó, hogy ezt igazolni tudjam. Szerencsére kaptam kölcsönt a munkaadómtól: kedvelnek, s persze ezzel 3 évre biztosították, hogy nem hagyom ott őket – de nem is akarom, úgyhogy ez oké. Itteni “TB” azért már jár, úgyhogy a fogorvosos kalandot egész olcsón megúszom. Egyébként azért nem tudom igazolni, hogy vállakozó vagyok, és adót is fizetek, mert adót az első évben a magánvállalkozóknak itt csak év végén kell, s csak a másodiktól havonta, úgyhogy addig az arravalót a bankszámlámon gyűjtöm. Nagyon erősen gyanítom, hogy ez nem véletlenül, vagy hanyagságból van így – bár maga a regisztráció is írtó lassan megy – hanem azért, hogy az induló kisvállalkozásokat egy évnyi adónak megfelelő biztonsági tartalékkal támogassák. Ügyes!
Kezembe akadt egy könyv Nagy Britannia II. világháborús életéről, hogy hogyan működött az ország a háború alatt. Hogyan szervezte, segítette az állam az emberek életét. Egy csomó résznél el voltam bűvölve. Apukám rám is szólt, amikor valami ilyesmit említettem – hogy ja, a magyar történelem sosem érdekelt ennyire. Első gimiben volt egy nagyon jó tanárom, a Száray Miklós, híres is otthon, akkoriban igen, de amúgy tényleg nem túl mélyen. Valami gyanúm volt, nem stimmel, hogy vesztes forradalmakat ünneplünk, állandóan a rossz oldalra állunk, és közben hű de nagy a mellényünk. A Komáromi pontonhíd (interjú, ill. kritikája) nekem jól összefoglalja a főbb vonalakat, sajnos.
Ebben az angol könyvben meg olvasom, hogy mennyi utólagos jó hatása volt itt a háborúnak, mert a vidékre menekített gyerekek és iskolák által keveredtek a rétegek, egyesek a jegyrendszer alatt több élelmiszerhez, ruhához jutottak, mint a háború előtt, hogy mennyi önkéntes volt, hogy hogyan szervezték meg az utolsó négyzetméter föld bevetését is, főképp nők, hogy legyen mit enni (egyébként ennek következménye, hogy egy itteni ismerős-ismerősének kis telke van egy hatalmas és szép park közepén, merthogy a háború alatt épp azt osztották ki neki), hogy aluminiumedényeket adományoztak repülőgépgyártáshoz (mint kiderült feleslegesen, de mégis), és hogy az állam osztott szét házi bunkereket és gázmaszkokat és mittudoménmit, azoknak, akik ezt nem engedhették meg maguknak, és hogy hogyan tanultak a hibáikból, és változtatták a szabályokat, módszerket a háború évei alatt, ésatöbbi. És hogy milyen ciki volt, hogy magukra kellett hagyniuk a La manche csatornában fekvő pár apró szigetük lakóit. Nyilván ilyesmire mind otthon, Magyarországon is van példa – és megint csak tájékozatlan vagyok, de… Most be kell fejeznem, holnap kirándulni megyek egy 60 fős vadidegen csoporttal, ki a városból felkiáltással.