Legutóbb azzal akatam folytatni, hogy beiratkoztam egy evezősklubba, és egy videóval, amiben Hugh Laurie magyarázza, milyen különleges a keelboatozás. Azon kevés versenysportok egyike, ahol a nyertes látja, akit legyőz. Néhány alkalom után egyszercsak tényleg suhanni kezdett a hajó, egyként mozdult a négy evező – csodás érzés. De kemény sport is, úgyhogy hamarosan a “gyenge” csoportba kerültem, a véznább, és a gyakran hiányzó bénább sporttársak közé, és az már nem volt olyan nagy élmény. Legközelebb megpróbálok egy kiegyensúlyozottabb csapatba kerülni.
Ez majd’ két éve volt, még Londonban, míg én már egy jó éve itthon vagyok. Most inkább egy helyzetről, vagy jelenségekről akarok írni, amibe újra és újra belefutok. A könyvtárügyben, a mostani munkahelyemen, és a buszmegállóban is ez fogad. Anyuka, 6-7 éves kisfiúval, jön a 9-es busz, és mögötte közvetlenül egy troli, piros, 83-as. A srác a trolira szállna, gyere anyu, de az csak áll, nem mondja, hogy sietünk, vagy minek, vagy semmit, csak áll.
Nem tudom mit lehet kezdeni azzal, ha egyeseknek (sokaknak) a kérdések és konfliktusok megoldásának módja a némaság és az elzárkózás, majd a kérdőre vonáson való megsértődés. A nyilvánosság erejében még hiszek egy kicsit – országos szinten nem, hisz kb. már nincs is nyilvánosság – de apróbb ügyekben talán még igen. Meglátjuk mi lesz belőle. Újra elkezdtem szervezkedni a könyvtárügyben – a Moly fejlesztőjét segítve közelíteni a könyvtárakhoz – és a cégnél is erőlködök azon, hogy legalább egy megalapozott “nem” legyen a válasz a sokéves nyomulásomra, és ne a puszta közöny.
A cégügy hamarosan eldől. Nehezen viselem a várakozást, de amíg van remény, állandóan újabb és újabb ötletek jutnak eszembe a helyzet javítására, érvek, ellenérvek kibékítésére. Egy cégpszichológus mondta egyszer, hogy kényszeres újító vagyok. És hogy a cégnek, ahová épp felvételiztetett, pont rám van szüksége. A tulaj ott is kedvelt, de végül nem vettek fel, egy féltékeny középvezető tehetett keresztbe. Ez a szakmai féltékenység cucc is vissza-vissza tér, és én töprenghetek azon, hogy a vetélytárs épp csak kókler, vagy kifejezetten rosszándékú, és nem érti, hogy nem harcolni, hanem együttműködni kéne, hogy a cégnek (könyvtárnak, stb.) jobb legyen.